6. Rész: Ez lehetetlenség!

Sziasztok!

Elnézést,  hogy csúsztam ,  remélem ettől függetlenül,  hogx jó lett a rész. Véleményeket várok,  mivel ezzel tudok fejlődni :) Hideg, meleg, bármi jöhet!

Zene: X-Men: Days of Future Past Song

Jó olvasást! :)

***

*Pár hónappal később*

     Fáradtan rogytam le egy székre. Mindenem sajgott, erősen lihegtem még, veríték folyt le rólam.

– Nagyszerű voltál ma is! – sétált le az emelvényről Fury. Mint mindig most is sötét kabát, fekete póló, fekete nadrág, katonai bakancs kombót viselte. Hogy neki sosincs melege...

– Kössz! – grimaszoltam egyet. Nem éreztem azt, hogy fejlődnék. Minden harcom kudarcba fulladt, valami aljas trükk mindig agyoncsapott. Hol kés, hol injekció, hol egy egyszerű szilánk, vagy bármilyen tárgy, néha elég volt egy zsebkendő, mely elterelte a figyelmemet és már azonnal a földön voltam.

Legalább a futás, ugrálás, akadály pályáskodásban egyre jobb rekordokat döntöttem, közben még mentálisan is oktattak. Megtanultam normálisan kést, kardot, kisebb-nagyobb tőröket használni, de vadászpuska, kis pisztoly terén se voltam rossz.

– Komolyan mondom! Legjobb ügynökünk válhat belőled nem sokára.

Csak oldalra döntöttem a fejemet. Mindig azt mondják, hogy nem sokára! Nem sokára, nem sokára és nemsokára... Mégis mikor? Úgy éreztem, hogy felesleges köröket futok, nem akartam elhinni, hogy ilyeneket mindenki megtanul, inkább egy oldalra specializálódik...

– Mikor is? – tettem fel a kérdést. – Mindig mondjátok, hogy hamar, de valahogy nem sikerült még oda eljutni. Itt valami hatalmas habi van!

Nem válaszolt semmit, tekintete metsző lett.

– Miért folyik ez az egész? Hadd halljam!

– Ne felejtse el, hogy magát csak kiképezzük! – hűvös hangja megcsapott.

– Hát persze! Azért írogat fel rólam mindent, azért küldözget ennyi tesztre és döntöget rekordokat velem! Hát tényleg! Képzelje, nem vagyok vak és süket – lekezelő hangom nem érte el megfelelő hatását. Nem lágyult meg a tekintet, semmi se történt.

– Nos? – vártam a választ. – Ennyi erővel dönthetnék úgy is, hogy nem jövök többet... – csücsörítettem. És végre egy pillanatnyi döbbenet futott át az arcon. A fenyegetés tud hatásos lenni, főképp, ha fontos a tét.

– Ms. Outlaw... – kezdett bele. – Jogos, amit mond. Igen, teszteket hajtunk végre magán, mivel nem hajlandó elmesélni, hogy mitől is ilyen jó. Reflexek, gyorsaság, gondolkodás... Nincs ennyire tökéletes ember, ennyire harcra edzett. De maga nem mondott semmit. Kutatni kezdtünk.

–  Köszönöm! – hajtottam fejet őszinteségének. – Mire is jutottak?

Jól tudtam, hogy semmire. Nincs látható nyom, James  kitűnő munkát végzett rajtam. Bár a mostani technika fejlődik, de eddig bármilyen dolgot is vizsgáltak, olyan eredményt sose kaptak, ami hasznos lett volna.

– Őszintén? Semmire... És ez aggasztó! Gondolom értelmetlen megkérdeznem, hogy mi is történt, ugye?

– Igen! – bólintottam. Leült mellém és rám nézett. Barna szemei aggodalmat sugároztak. Sose gondoltam volna, hogy családomon kívül bárkinek is fogok ilyet a szemeiben látni. – Miért nem mondja el? –

Nem válaszoltam. Nem akartam válaszolni. Ez olyan dolog, mely rám és Jamesre vonatkozik, senki másra. Nekünk kell rendeznünk, nem szeretném, ha más is belekerülne... Lassan felálltam, megnyújtóztattam a lábaimat, megmozgattam nyakamat.

– Azt hiszem, mennem kell! – jegyeztem meg és elindultam a kijárat felé.

– Így marad az egész? Sose fogja elmondani? – kiáltott utánam, de feleslegesen. Kimentem már a teremből. Hosszú fehér folyosóra jutottam, ahol csak pár bemélyedés jelezte a következő termeket. A folyosó végén két katona állt, pár kamera feketéllett a mennyezeten. Elindultam kifelé, hogy bevonuljak a saját kapott lakosztályomba. Fenntartottak nekem egy szobát, igaz felesleges volt, hiszen vannak nekem épületeim New Yorkban, de azért megkaptam. S.H.I.E.L.D. - ben volt, egy komplett házacska, ebédlővel, fürdővel, parkolóval és minden egyébbel. Igaz, ez se a S.H.I.E.L.D. volt, mivel mióta Hydrának mondták ki, az egész szervezetet felszámolták. Maga az épület megmaradt, de rengeteg alkalmazott kilépett, elment. Néhányan tartják már csak fenn a régi emlékeket...

Viszont meg volt az előnye, hogy itt laktam, főképp, hogy magamra főztem, nem jártam társaságba nagyon, néha a közeli kocsmába szoktam beülni, de általában annyira fáradt voltam, hogy ránéztem a netre, majd boltba mentem és végül bedőltem az ágyba, néha pluszba még filmet néztem, vagy könyvet olvastam. Őszintén mondva unalmas és monoton, de ennyi telt tőlem. Közben a kapcsolatot fenntartottam Buckyval, aki azóta már elintézte Peter Chacelyt és újabb megbízásokat kapott mindenféle munkaadótól, de attól kezdve én voltam az, aki az információt biztosította neki, amit nem is bántam.

Beléptem a lakrészembe. Jobb oldalt a konyha és az étkező, baloldalt a nappali, onnan balra nyílt egy dolgozó szoba szerű, de az tele volt kábelekkel, laptopokkal, papírokkal. A konyha és a nappali között volt egy folyosó, ahol a fürdő és a hálószoba volt található, plusz még egy szoba, mely edzőteremként funkcionált. Mindenhol szürkés vagy fehér falak, amivel már kísérleteztem, így néhol pár színes ecsetvonás törte meg az egyhangúságot.

Bevonultam a konyhába, hogy összecsapjak valamit, de mikor kinyitottam a hűtőt, semmit se találtam.

– Viccelsz velem? – nyűgösködtem.

Majd nem sokkal később kiléptem a egy dzsekivel a kezemben az utcára. Nem volt nagy kedvem boltba menni, noha ha nem akarok éhen halni, akkor muszáj lesz. Nyugodtan baktattam az utca kövein, nem nagyon néztem körbe, fáradtak voltak a szemeim hozzá. Viszont pár pillantásból már láttam, hogy még sokan nyüzsögtek az utcákon, munka vége volt, így mindenki igyekezett hazafelé. Taxik sorakoztak az utakon, emberek duruzsoltak az utcákon. Éttermek mellett haladtam el, ahonnan boldog nevetések hallatszottak ki. Mennyire normális élet, mennyire átlagos. Sokan munkába mennek, vagy épp egy egyszerű napot töltenek el, vagy vitatkoznak főnökeikkel vagy éppen ők osztogatják az utasításokat, repesve várják a munka végét, hogy barátokkal találkozzanak, hazatérjenek családjaikhoz, vagy éppen csak egyedül megnézzenek egy filmet. Mindig erre vágytam, egy unalmas életre, ahol van férjem, gyerekeim, nagyszerű munkám, ahol nem gürizek, de nem is lustulok. Néhanapján szüleim is meglátogatnának, ismerősökkel mennénk el ünnepségekre, túrákra... Ehelyett pedig monoton keresek, napjaim azzal telnek, hogy reggel felkelek, összecsapok egy egyszerű reggelit és rohanok edzésre, ahol jól kifáradok délutánra, majd újra kajázok és fekszem is be az ágyba. Se család, se barátok. Mindenhol csak katonák, orvosok, tudósok, professzorok és ügynökök. Szüleimmel már nem tartottam a kapcsolatot, azt se tudtam, hogy élnek-e vagy halnak... Most döbbentem rá, hogy mennyire is egyedül hagytam őket. De megéri felvenni újra velük a kapcsolatot? Vagy belekeverem őket valami borzalomba? Sokáig időztem ezeken a kérdéseken, míg eljutottam a helyi kis boltba. Egy könyvesbolt mellett volt található. Árai és minősége miatt szerettem, és még persze, hogy az emberek nem nyüzsögtek benne.

– Szia Anna! – szólt oda az eladó, aki egy asszony volt. Negyvenes évei végén járhatott, festett fekete haja nyakáig volt nyírva, vörös keretes szemüveget viselt, homlokát már barázdák szántották, de nagyon jól tartotta magát. Kedves és aranyos illető volt.

– Hello Liz! – intettem neki és azonnal bevetettem magamat a pultok mögé. Pizzaszószt vettem, kukoricával, sonkával, sajttal. Plusz még lisztet, kenyeret, tejet, tojást. Nagyban felpakoltam magamnak, hogy pár napig mindenképp kibírjam.

– Mi újság? – mosolyogtam Lizre, míg ő leolvasta a vonalkódokat.

– Csak a szokásos... – legyintett. – A fiamat felvették az egyetemre, a férjem dolgozik, én pedig itt ácsorgok naphosszat. De hétvégén végre ki tudunk ruccanni a hegyekbe.

– Oh, ez nagyszerű. A fiadnak pedig gratulálok. Majd mindenképp meséld el – intettem búcsút és újra az utcára kerültem. Siettem, hogy minél előbb enni tudjak, pedig a szatyrok nehezek voltak.

Kártyával léptem be, és már fordultam is be a folyosón, hogy elsétáljak a lifthez.

Azonnal megdermedtem. Kezemből kiesett az egyik csomag, pechemre, melyben a tojás volt. Hangos csattanással érkezett a padlóra. Köpni-nyelni nem tudtam, csak bambán meredtem a folyosó másik oldalára. Gondolataim megdermedtek, levegőm szinte a tüdőmben rekedt.

Egy nő állt a másik oldalon. Vörös, egyenes haja nyakáig ért, zöld szemeivel rám meredt. Fehér inget viselt, egy szürke blézerrel és kosztümnadrággal. Kezében aktát sorakoztak, szája vékony vonallá préselődött, mellette egy férfi állt, sötét haja égnek meredt, barna szemei értetlenséget árultak el. Ő már katonásabban öltözött. Bakancs, bő nadrág és ujjatlan nyakig érő póló egy dzsekivel. Azonnal felismertem a hírekből Sólyomszemet, azaz Clint Bartont.

Nem tudtam mozdulni, nem tudtam gondolkodni. Ez lehetetlen! Miért itt? Miért most?

– Natasha! – szakadt fel belőlem. Viszont mást már nem tudtam mondani hozzá. Nem hittem el, hogy őt látom. Nem szerettem volna elhinni. Nem volt ez a megfelelő idő, hogy újra találkozzunk.

– Annabeth! Mit keresel itt? – tette fel az egyetlen kérdést, amit ebben a pillanatban egyáltalán nem akartam hallani. Nem tudtam válaszolni, nem voltam képes bármi mást kimondani. Némaságban álltunk, teltek a másodpercek és egyre borzalmasabban éreztem magamat. Az emlékek súlyát éreztem meg a vállamon. Mindent, amit Natashával töltöttem.

Az egyetemet kezdtem el, mikor találkoztunk egy buliban. Nem tudom, hogy mi járatban volt, de miután véletlenül leöntöttem, valahogy megtaláltuk a közös hangot. Egyre többet találkoztunk, egyre többet meséltünk egymásnak. Nem sokkal később, mikor Loki tört a világra, megtudtam, hogy Bosszúálló, de nem zavart, ettől függetlenül a legjobb barátom maradt. Nyitott lett számomra, elmesélte tényleg az életét, hogy hogyan képezték ki, hogy milyen ügynök is ő. De sose említette, hogy a S.H.I E.L.D. tagja. Csak aztán James bekavart, megváltozott minden, egy évet eltöltöttünk a semmiben, próbált segíteni, én mégis elzárkóztam tőle, semmit se mondtam a történtekről. Míg aztán mikor elköltöztem, minden levél nélkül hagytam ott. Nem említettem egy szót se, hogy hova megyek, miként megyek, vagy valaha visszatérek. Vége szakadt a barátságunknak akkor, és én azt hittem örökre. Emésztettem magamat miatta, de aztán túl léptem a dolgon... Mégis, sose jutott eszembe, hogy valaha is találkoznánk, pedig Fury említette, hogy meg fogom személyesen is ismerni a Bosszúállókat, de én viccnek véltem.

Őszintén, sose hittem, hogy találkoznék velük, csak egy egyszerű ügynök kiképzést kapok, aztán zsupsz a feladatokra és ennyi. Vagy ha igen is, az olyan messze lenne...Addigra felkészíteném magamat. Nem így terveztem!

De most, hogy ott állt tőlem 10 méterre... Még egy bocsánatot se tudtam kinyögni...

- Ez ki? - kérdezte meg Clint. Sajnáltam, fogalma sem volt róla, hogy mibe csöppent bele.

Natasha megindult felém, komótos, nyugodt léptekkel. A távolság egyre csökkent köztünk, tekintetétől legszívesebben elfordultam volna, de erősen tartottam magamat. Végül megállt közvetlen előttem...