7. Rész - Élet vagy semmi?

Hellobello!

Meghoztam a következő részt, remélem tetszik! Véleményt, kritikát írjatok, csak engem segítetek vele. Kommentbe, Chatbe, bárhova.

Zene: Natasha Romanoff (Black Widow) - Strike Me Down

Jó olvasást! :)

Ui.: A végére egy Marvel blogszövetség egyik írójától átvett karaktert hoztam be. Akinek az elkövetkező részekhez lesz egy pici köze :D

Ezen a blogon található a szereplő: I'm the Goddess

***

     Ott állt előttem teljes valójában Natasha. Keményen nézett rám és vártunk.

Lendült a keze, de gyors reflexemnek köszönhetően észrevettem, mielőtt még megéreztem volna a bőrömön.  A csattanás nem történt meg, elhajoltam.

– Igazad van! – néztünk újra fakasszemet. – Megérdemelem! Üss meg újra! Nem hajolok el! – szorítottam ökölbe a kezemet. Mit is vártam?  Hogy rögtön megölel és sírva nevet, hogy végre újra találkozunk?  Oh, nem. Natasha sose volt ilyen...

Szeme megrebbent és leengedte a kezét. 

– Mi a jó francot keresel itt? – szűrte ki a fogai közül.  Arca komorságot és haragot tükrözött.

– Én... – kezdtem volna bele. De üres lett a fejem, azt se tudtam, hol kezdjem, vagy mit mondjak.

– Minden szó nélkül eltűntél... És most, 4 évvel később itt, a S.H.I.E.L.D.-nél megjelensz, felpakolva kajával?

– Igazad van. Legalább valamit hagyhattam volna... – néztem le a cipőmre. Azt hiszem, az a legjobb, ha  engedem, hogy tomboljon. Végül is megérdemlem...

– Valamit? Igen, lehet, hogy kellett volna... – fordult el tőlem. – Clint! Menjünk!  – indult vissza.

– Várj! – nyögtem ki, de nem fordult meg. Sebes léptekkel eltűnt a kanyarban.

– Honnan ismered... – hallatszott még a férfi hangja, mely lassan elhalt.

Ott ácsorogtam még egy ideig.  Mozdulni se bírtam,  szinte sokként ért ez a váratlanság. Vajon, most mi lesz? Menjek utána?  Azt hiszem, ez felesleges... Most adok neki időt és utána? Gondolataim felhője egyre zavarosabb, viharosabb lett. Nem tudtam, egyet érteni magammal. Valahol egyik ötlet tűnt reálisnak, valahol másik.  Végül lassan a kiborult zacskót felkaptam és lakrészembe vonultam.

– Basszus! – vettem ki az összetört tojásokat.  Bármennyire is éhes voltam a vásárlás előtt,  most egy falatot se voltam képes enni. Csak bedobáltam a hűtőbe a dolgokat és a pultnak dőltem.  Fáradtságom szertefoszlott, nyugtalanság vette át a helyét.  Natasha... Eszembe se jutott jó rég óta,  lelkifurdalásom mégse volt, de most jöttem rá,  hogy szívem legmélyén mennyire is hiányzott a társasága. Legjobb barátnőm volt...Volt. Azóta senkivel se tudtam úgy elbeszélgetni mint vele, annyira hasonlóak és mások voltunk...

– Fene! – nyitottam ki egy whiskys üveget. Jégkockák csörrentek meg, míg megtöltöttem a poharat. Majd nagyot húztam belőle.  Kesernyés íze égette a torkomat, ennek ellenére csak nyeltem és nyeltem. Míg üres nem lett...

***

     Lassan nyitottam fel a szemeimet. Foltokban láttam a fehér falat, felültem. Túl hirtelen mozdulat volt és azonnal szédülni kezdtem.

– Jézusom!  – fogtam meg a fejemet, hogy az előtörő hányinger,  szédülés és fejfájás le tudjon nyugodni. Úgy tűnik,  tegnap egy csöppet többet ittam a kelleténél.  A nappaliban ültem a kanapén még a tegnapi ruhában. Mellettem egy pohár és két üres üveg sorakozott.

– Hmm... – tettem le a lábamat a földre, közben a halántékomat masszíroztam a fájdalom ellen. Hát,  csak gratulálni tudtam magamnak. Az órára néztem.  Délelőtt 11 után járt az idő.  Jó sokáig aludtam.  Lassan bevánszorogtam a konyhába fájdalom csillapítóért, onnan pedig a fürdő irányába kezdtem haladni.

A hideg víz segített,  agyam frissebb lett, noha még mindig rosszul voltam. Hirtelen gondolat villant az agyamba.

– Oh, csessze meg! – zártam el a csapot, egy törülközőt magamra csavartam és újra az órához rohantam. Tényleg 11 múlt.  Ami azt jelenti, hogy több, mint 2 órája megy az edzésem nélkülem...

– Hogy az a... – egy laza nadrágot és ujjatlant csaptam magamra. Még két fájdalom csillapítót bevettem és rohantam is lefelé.  Lift helyett a lépcsőn szaladtam le, szlalomozva az emberek között sietve áthaladtam az épület másik oldalára. Vajon leszid? Csaknem. Hiszen már felnőtt vagyok és ez az első ilyen... De azért ez sok idő?  Több mint 2 óra. .. Holt biztos, hogy nem lesz jó kedvében,  ha egyáltalán ott lesz...

Lihegve törtem be a terembe.

– Én... – kezdtem bele, de torkomon akadt a szó.  Fury benn volt, és vele volt Natasha is... Néma csönd ereszkedett alá,  csak a szuszogásom törte meg a levegőt. Tagjaim fájtak  a hirtelen rohanástól, fejem pedig majd széthasadt. Mit keres itt Natasha? Mi ez a csönd?  Miért?  Fejem zakatolt,  a kérdések értelme még sem jutott az agyam felszínére.

– Elnézést!  – hangom rekedt volt, és mintha nem is az enyém lett volna...

– Jó reggelt! – köszönt Fury. – Vagy inkább délelőttöt. Mi történt?

– Hát... – komolyan erre kíváncsi?  Ezt nem hiszem el! – Elaludtam – hagytam annyiban a témát. Jobb, ha mást nem mondok, még a végén tényleg valami olyan történik, amit sose gondoltam volna. Nem mintha most tök nyugodt lettem volna, szinte a szívem a torkomban dobogott, éreztem vérem lüktetését a fülemben. Rengeteget pislogtam, hogy a fejfájástól nehogy szédüljek és élesen lássam a képet. Sajnos, az alkohol engem is tropára tudott tenni, bármennyire is más az agyam...

– Elaludtál... – bólint egyet Nick és máris tudtam, hogy végen, nem nagyon hitte el, hogy mit mondtam. – Múltkor is, mikor eltűntél egy napra, akkor is valószínűleg elaludtál. – húzza fel tipikusan a szemöldökét. Így, esküszöm, egy ember nem tudja a szemöldökét huzigálni. Tipikus Fury grimasz.

– Teljesen igaza van, Uram! – egyenesedtem ki, kezeimet hátam mögé raktam, mint egy nyugodt katona. - Bocsánatot kérek!

– Elfogadva – sóhajtott egyet. – Most viszont bemutatom egy ügynökünket, Natasha Romanoffot – mutatott az említett személyre. Mindketten hirtelen félre kezdtünk nézni. – Maguk ismerik egymást? – esett le neki.

Nem válaszoltunk, én inkább a padlót kezdtem el tanulmányozni. Egyszerű szürke műgyantás borítású volt, néhol egy-egy nagyobb karccal megtörve. Ötletek villantak be, hogy mivel tehették, talán kés, vagy végig húztak csak egy asztalt...

– Ez remek! Teli vannak meglepetéssel! – csapta össze a kezét. – Nos, remélem gyorsan rájöttek, hogy mi fog következni, hogy fejlesszük Annabeth-t.

Körbelestem, hogy mire kellene rájönnöm, de semmi szokatlant nem láttam, sarokban a kötélmászáshoz használt kötél, másik oldalon egy matracokból összedobott akadály pálya maradványa látszott, ahol álltam, ott kivételesen üres volt, az emelvény aljában állt Nat egy fekete ujjatlanban, hozzá bézs dzsekivel és ruganyos fekete nadrággal, lábain pedig bakancs szerűséget viselt. Fury pedig a szokásos kombinációját hordta, tiszta fekete ruhadarabokat.

– Nem értem! – ráncoltam a homlokomat.

– Natasha? – nézett Fury rá.

– Meg kell küzdenünk? – kérdezett vissza.

– MI? – döbbentem le. Biztos, hogy nem! Porrá fog verni és egyáltalán, ez most nem reális. – Én nem!

– De igen! – mondták mindketten.

– Biztos, hogy nem! – kezdtem el hátrálni. Nem akartam ezt. És olyan könnyen mondták, hogy igen. De nem fogok Natashával harcolni! De a lány elindult felém, valami borzalmas mosollyal. Azonnal rosszul kezdtem lenni. Most számomra, ez nem volt megfelelő, nem voltam abban az állapotban, hogy képes tudjak lenni erre. Gyomrom forgolódott, agyam annyira zavart volt, hogy néha a látásom összemosódott. Miért tegnap kellett innom? Miért?

– Ne... – motyogtam. De keze lendült, én pedig szinte filmkockákban láttam az egészet, minden egyes apró változást, ahogy az ökle a gyomrom felé indul meg, egyre-egyre közeledik, én pedig meg se nyikkantam. Olyan gyors volt, a fájdalom el se jutott hozzám, csak mikor már a földön voltam.

– Atyám... – szívtam egy nagy adag levegőt be, a világ összedőlt előttem. Foltokban kezdtem látni, fejem zúgott. Mire mozdultam volna, addigra egy kéz megragadta a kezemet és talpra rángatott.

– Várj! – rántottam magam elé a kezemet, de telibe talált újra, megint a padlón kötöttem ki. Fejemet bevertem a talajba, hányinger kerülgetett. Egy vörös folt magasodott felém.

– Ne! – mondtam ki, de mintha nem is én mondtam volna. Olyan távolinak tűnt, olyan távolinak... A pillanatok évezredekhez hasonlítottak, úgy éreztem magam, mint Buckyval, amikor betört a hotelba, csakhogy ehhez hozzájött a borzalmas másnaposság...

Miért csinálom ezt? Lebegett előttem a kérdés.

Majd megéreztem a halántékomon az ütést, ami tolta is arrébb a fejemet, a fájdalom égetni kezdett. És minden elcsöndesedett, elsötétedett.

***

     Ez volt a legrosszabb dolog a világon. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem. Gondolataim, mint a higany, ragadósan, lassan folytak, noha még a foszlányokat is lassan raktam össze. Testem nem volt és tudtam, nem is lesz. Lebegtem... A semmiben, a feketeségben, ahol csak én magam visszhangoztam, ahol csak magamat éreztem többszörös kiadásban. Meg akartam őrülni, meg akartam halni, ennél minden jobb, a semminél csak jobb van. "Mindig van rosszabb." Jut eszembe egy ismerősöm mondata, hát azt hiszem ez az az állapot, aminél nincsen. EZ, ezt szavakba se lehet önteni. Borzalom? Nem. Rettegés? Dehogy. Csak az üresség, csak magad. Most már megtudom érteni, hogy mennyire is tragikus, ha a börtönben egy ember magáncellába jut. Csak magad vagy és a négy fal, ott visszhangzol...

Élet vagy semmi? Villant fel a fejemben a kérdés. Fejemben? Oh, hiszen nincsen testem, én vagyok az üresség, a semmi. Én töltöm ki a sötétet, ezt a teret, a levegőt...

Még élni akarok!

***

     Kinyitottam a szememet, ott feküdtem a műgyanta padlón még mindig. A fejfájásom eltűnt, a gyomrom nyugodt volt. Jól éreztem magamat, szinte soha jobban. Valami nyugalom szállt meg, valami, amitől én, a vihar lecsendesedtem.

Talpra álltam, Natasha, aki csak egy lépésre volt tőlem, megfordult.

– De hiszen? – lepődött meg, de nem volt ideje. Vállánál erőset taszítottam, kiesett az egyensúlyából és hanyatt esett.

Megmozgattam a nyakamat, nagyokat reccsent. Néztem Natet. Annyira ismerős volt, de mégis távolian más.

– Sajnálom, hogy nem hagytam levelet! – jelentettem ki. Talpra állt és már támadásba is lendült.

– Már késő sajnálni! – sziszegte.

– Tudom, hogy mérges vagy – blokkoltam újabb és újabb ütéseket. – De hagyd abba! – gáncsoltam ki, közben még combon is rúgtam.

– Mérges? Nem kifejezés! – állt lábra megint. Fejem felé emelte a kezét, de egy ügyes mozdulattal elkaptam a csuklóját és kifelé fordítottam.

– Ezzel nem megyünk semmire! – rúgtam egyet, de másik kezével elütötte. Még egy ideig így civakodtunk, főképp én kaptam a pontokat, kezdtem fölé kerekedni, bármennyire is trükkös volt, előre láttam a mozdulatokat. És rá kellett jönnöm, hogy velem ellentétben ő maradt, aki volt. Ismertem, tudtam mit fog lépni, pedig sose láttam harcolni,  nemhogy ellene küzdöttem volna...

Hatalmas puffanással esett hasra. Azonnal hátára ültem kényelmesen.

– Hagyd abba!

– Szállj le rólam! – kiabálta egyre inkább, végül lassan rá kellett jönnie, hogy feleslegesen evickél.

– Megnyugodtál? – néztem rá, mérges zöld szemei szikrát szórtak. – Igennek veszem – szálltam le róla, majd kezemet nyújtottam. Nézte csak, majd megfogta és felrántottam.

– Nem az vagy, akit ismertem – álltam a tekintetét.

– Valóban! De nekem barátom maradsz. – mosolyodtam el. Törjön már meg a jég! Rimánkodtam magamnak, nem igaz, hogy képes még mindig ezt a kőkomorságot mutatni. Végül felsóhajtott, éreztem, ahogy enged az akaratomnak, vonásai kiegyenesednek.

– Nem ismerlek!

– Tudom, de mondjuk, akkor megismerhetnél? – vigyorodtam el.

– Talán – mosolyodott el ő is. Igennek vettem én már. Tudom, hogy képesek leszünk újra barátok lenni, noha sose úgy, mint régen. De változnak a dolgok szépen lassan. Én se az vagyok, akit James ismert, hanem az akivel Bucky ismerkedett meg. Más lettem és nem éreztem problémának ezt.

*Ring, Ring* Csörrent meg a mobilom.

– Oh, egy pillanat! – néztem a kijelzőre, ahol Bucky neve villogott. Natasha bólintott, azonnal el is fordultam.

– Hallo! Mi az?

– Van egy kis probléma... – hallatszott a hangja távolról, utcán sétálhatott, mert kocsizaj szűrődött be.

– Na, mesélj! – izgatta fel a kíváncsiságomat.

– Valami Isabellt kell megkeresnem.

– Vezetéknév? –  ráncoltam a homlokomat. Egy picit túl tág az értelmezési tartomány, a világon több ezer Isabell lehet.

– Nem tudom...

– Mit tudsz? - hökkentem meg, így még nekem is nehéz.

– Valami Hawk...  - motyogta.

– Mi a gond ezzel? – fintorogtam. Nem tetszett a dolog, de a Hawk nem nagyon sokszor fordul elő, főképp ha bűnözéshez is köze van.

– Olyan ismerős...