Hellobello!
Kisebb-nagyobb csúszással, de meghoztam a következő részt, mely az eddigi leghosszabb fejezet lett, és még így se történt annyi dolog benne, mint vártam...
És most már eléggé felpörögtek az események, más kérdés, hogy talán kissé irreális lett a szökési út, de szeretjük a nem hétköznapi dolgokat :D
Na, jó, szóljatok rám, ha nem hiszitek el és nagyon zavaró, meg tudom érteni, hogy az... Véleményeket örömmel várok!
Jó olvasást! :)
***
A pillanat, amikor elég elveszettnek érzi magát az ember. Szinte
már ott tart, hogy nem is próbálkozik tovább, mert esélytelen. Úgy
is meg fog történni, nem lehet megakadályozni... Valahol tudat alatt ez
az én kibaszott pesszimista felfogásom. Hál istennek, azért nem olyan fából
faragtak, hogy feladjam. Ha egyszer úgy is meg kell halnom, akkor meg fogok, de
addig én megteszem azt, amit lehet... Na jó, ennyire se vagyok optimista.
Valahol a kettő között lebegek, mikor mi, de általában küzdök a túlélésért,
mint minden ember. Nem is emelem magam feljebb, mert tulajdonságok alapján nem
vagyok különb náluk, az, hogy James pedig valami elfajzott, emberszerű lénnyé
tett, az sajnos a vakságomnak köszönhető. De tanultam az esetből
remélhetőleg...
Mégis, most, hogy itt volt a szemem előtt, nem tudtam véghezvinni
a bosszút! Kissé félreszámítottam a dolgokat... Túlbecsültem magamat és
alá pedig a Hydrát. Miért is jutottam volna be olyan könnyen? Noha a
mutáns tesók igazán kitettek magukért, látszik, hogy többek nálam.
Kisujjukba kerülne elpicsázni engem, még ha küzdenék is... Most mégis olyan
szerencse ért, hogy valaki jött segíteni, szinte már meghatott, hogy
Bucky gondolt rám. Nem egyszer adtam információt neki, vagy nem egyszer
húztuk ki egymást a slamasztikából, mint mikor a S.H.I.E.L.D-be betörtünk...