18. Rész - Útmutató Hydra-ból menekülőknek

Hellobello!

Kisebb-nagyobb csúszással, de meghoztam a következő részt, mely az eddigi leghosszabb fejezet lett, és még így se történt annyi dolog benne, mint vártam... 

És most már eléggé felpörögtek az események, más kérdés, hogy talán kissé irreális lett a szökési út, de szeretjük a nem hétköznapi dolgokat :D

Na, jó, szóljatok rám, ha nem hiszitek el és nagyon zavaró, meg tudom érteni, hogy az... Véleményeket örömmel várok!

Jó olvasást! :)

***

A pillanat, amikor elég elveszettnek érzi magát az ember. Szinte már ott tart, hogy nem is próbálkozik tovább,  mert esélytelen.  Úgy is meg fog történni,  nem lehet megakadályozni... Valahol tudat alatt ez az én kibaszott pesszimista felfogásom. Hál istennek, azért nem olyan fából faragtak, hogy feladjam. Ha egyszer úgy is meg kell halnom, akkor meg fogok, de addig én megteszem azt, amit lehet... Na jó,  ennyire se vagyok optimista. Valahol a kettő között lebegek, mikor mi, de általában küzdök a túlélésért, mint minden ember. Nem is emelem magam feljebb, mert tulajdonságok alapján nem vagyok különb náluk,  az, hogy James pedig valami elfajzott, emberszerű lénnyé tett, az sajnos a vakságomnak köszönhető.  De tanultam az esetből remélhetőleg...

Mégis,  most, hogy itt volt a szemem előtt,  nem tudtam véghezvinni a bosszút!  Kissé félreszámítottam a dolgokat... Túlbecsültem magamat és alá pedig a Hydrát. Miért is jutottam volna be olyan könnyen?  Noha a mutáns tesók igazán kitettek magukért, látszik,  hogy többek nálam.  Kisujjukba kerülne elpicsázni engem, még ha küzdenék is... Most mégis olyan szerencse ért,  hogy valaki jött segíteni, szinte már meghatott, hogy Bucky gondolt rám.  Nem egyszer adtam információt neki, vagy nem egyszer húztuk ki egymást a slamasztikából, mint mikor a S.H.I.E.L.D-be betörtünk...

– Erre – mutatta és azonnal felfelé kezdtem el mászni a létrán.  Nem volt sok időnk, ezzel tisztában voltam, így amilyen gyors tudtam lenni, annyira kihasználtam a határaimat. Fel kell érnünk, ott lesznek a kapcsolók és rövidre kell zárnom őket,  hogy legalább a fények és a kamerák ne induljanak újra.  Ugyan Bucky egy bombával helyrerakta, de biztosan van tartalék áramforrás valahol, mely mindjárt be fog indulni. Villámgyorsan  másztam ki és a Tél katona már húzott is magával. 

– Mit tesznek veled,  ha megtudják, hogy miattad szöktem el? – suttogtam a homályban. 

– Legjobb esetben elektrosokkoznak, legrosszabb esetben likvidálnak – felelte teljes nyugalommal. – De ez nem fog megtörténni. Nem is tudják még,  hogy ilyen hamar visszajöttem – állt meg és bökött a dobozra, mire azonnal felfeszítette nekem a tetejét.

– Atyám – néztem a sok kábel közé,  nem egyszerűen sok volt, hanem tengernyi, ahogy a kapcsolók is sorakoztak. – Ez nem elég – suttogtam.  – Biztos jobban védik a rendszert. Bombák kellenek ide, hogy kifüstöljük őket – nyúltam be és téptem fel egy köteget. – Ezen kívül a haderő biztos mozgósítva lett, és már keresnek minket – téptem egy újabbat és újabbat is fel. – Hő látó szemüveg,  nagyobb gépfegyverek és golyóálló mellények... Nekünk pedig semmink sincs – ecseteltem nyugodtan a helyzetet. – Jah és hogy le ne maradjon még valami, van egy Loki is itt...– kapcsoltam mindent le és szaggattam a kábeleket ész nélkül.  – A falu adottsága se a mi oldalunkon van. 

– Öngyilkos akció – bólintott egyet.

– Csapassuk – intettem, hogy zárja össze a fedeleket, hogy ne lehessen kinyitni. – Egyszer élünk!  – vigyorogtam. 

– Akkor felfelé és majd ugrunk! Az a legirreálisabb – indult meg előre. Horzsolt kezeimet megmasszíroztam, elöntött az adrenalin és töltött ki erővel. Pezsgett a vérem,  mint aki nagyon is harcolni akart. Teljesen más lettem, és most már Fury tanítását is hasznosítani tudtam. Nem ez volt az első alkalom, hogy halál közeli élményt élek meg, hiszen mennyi az esélye,  hogy megússzuk? Pont annyi, mint a S.H. I. E.L.D. -nél. Lehet kicsivel kevesebb...

Mindketten halk léptekkel futottunk, ahogy azt már megtanultuk. De az első kanyarig se jutottunk, mikor dübörgő hang közeledett felénk. 

– Kb. 8–10 fő – suttogtam, kiélesedett érzékszerveimmel és gyors gondolkodásomnak köszönhetően meg tudtam becsülni. – És van közöttük egy súlyos, szerintem valami verőlegény, talán ő a csapatvezető. 

– Te jobbról, én balról – állt a másik oldalra át Bucky. Behúzódtam, teljesen a falhoz. Remek lesz minden fegyver nélkül ezt végig csinálnunk... Mély levegőt vettem és szorítottam ökölbe a kezemet. Koncentrálj Annabeth! Nem lesz semmi, rutin feladat...

Mikor mellénk értek és nem vettek minket észre,  akkor lendültünk támadásba. Jobb-harántrúgással kezdtem és rántottam ki a kezéből a fegyvert,  mikor a következő már megragadta a hajamat és húzott maga felé,  de csak a fegyvertussal jól arcon vágtam. 

Pillanatok alatt minden mozdulat túl lassú lett hozzám képest és vágtam,  ütöttem, rúgtam,  ahol értem.  Valaki rám fogott egy fegyvert és húzta meg a ravaszt. A golyó eltalált és tenyeremen minden akadály nélkül repült át.  Arcom grimaszba torzult, ahogy elöntött a fájdalom,  melyet mindig előbb megérzek a képességemnek köszönhetően – ez a nagy hátrány. Azonnal magamhoz kaptam a kezem és nyúltam bele a folyó vérembe. Basszus! Nem akartam nagyon magam után nyomot hagyni...

– James... – nyögtem,  miközben telibe ágyékon rúgtam a mögöttem lévőt.  Számat összeszorítottam, az adrenalin áttarolt a fájdalmamon és húzott újra harcba, de minden egyes ütés után összerándultam, ahogy a kín mélyre hatolt és szaggatta fel az összefüggő gondolataimat.

Már csak a magas, izomkolosszus maradt meg. Ketten álltunk vele szemben és csak egy pillanatra összenéztük. Kitaláltuk egymás gondolatait és alkalmazkodtunk mozdulatainkhoz. Bucky lépett elsőnek és mért ütést hasra és derékra, míg meghajolt hátát ugratónak használva futottam fel és lendületesen rúgtam nyakba. Reccsent a csigolyája és tört el a nyaka. Védelme leomlott, ahogy kikerekedett szemekkel nézett rám és tükröződött szemében az élénk kék szemeim fénye.  Kissé gonosz vigyort nyomtam el és néztük, ahogy hátradőlt a halott. Egy fegyver után nyúltam,  mikor roppanó hangra rezzentem meg. Bucky keresztbetört egy rádióvevőt.

– Jól vagy? – kérdezte,  mire csak bólintottam egyet és a halottak között kerestem egyet, kiről az katonai ruházat alatt lévő pólóból téptem le és kötöttem a tenyeremre. – Menjünk!  – vettem a vállamra újabb fegyvert és a lépcsőn indultunk fel rohanva. Egy-egy kósza katonával találkoztunk, de időt se kaptak, hogy futni tudjanak és ájultan estek össze,  ha épp nem holtan. Meglepett, hogy nem nyüzsgött sehol senki. Azt hittem, az egész épületet el fogják lepni a katonák... A néma csöndben nem csaptunk zajt a folyosón, de nem tetszett, hogy ennyire könnyű lesz mennünk. Túl egyszerű,  ennél sokkal fifikásabbnak hittem a Hydrát,  ha már elkaptak...

– Milyen utatok volt? – töltötte be a levegőt egy érdes hang, akivel nem rég találkoztam.  Azonnal felismertem, agyam máris egy archoz párosította.

– Loki... – tettem ki a kezemet és Bucky se ment tovább. 

– Meg kell hagyni, szórakoztatóak voltatok – fénylett fel egy alak mellettünk  és vette fel Loki alakját, majd a másik oldalamon is. Morogva néztem körbe,  ahogy többszörözi magát.  Hát ezért nem jött senki. Végig tudták, hogy merre haladunk... Franc!

– Nos, milyen érzés az utolsó pillanatban elveszteni a reményt?  – nevetett fel és kezdett körülöttünk járkálni mindegyik énje. Fejemben több lehetőség leforgott, hogy hol is lehet az igazi.  Csak azt kéne ártalmatlanítani. – És nem sokára ide fognak érni Strucker báró emberei is. Meg kell hagyni, nem gondolta senki sem, hogy pont arra mentek, ahol legnehezebb kijutni... – nevetett fel és lépett ki az árnyékból a folyosó másik végén. Elárulta magát... Rosszul tetted, kedves!

Ujjaim rászorultak a fegyverre, csak egy hirtelen ötlet jutott eszembe, de elég tetszetős, viszont lehet, hogy sikertelen. Megint összenéztünk Buckyval.

– Loki! – kiáltottam felé. 

– Igen,  kedvesem? – szólalt meg mézes-mázosan és hirtelen közvetlen mellettem jelent meg egy hasonmása.  – Csak nem feladod magad? – suttogta a fülembe.  Magamon éreztem lélegzetvételét és illata is megcsapott. Nem az a tipikus emberi volt, valami fűszeres aromával keveredett, mely kissé bódítóan hatott rám. 

– Nem – feleltem szárazon és lendült a kezem. A fegyvertussal a hasonmást gyomron vágtam, majd felrántottam és már húztam is meg a ravaszt.

– Neeee – ordított fel Loki és rám vetették magukat az alakjai. Azonnal egyensúlyomat vesztettem, a fejemet beveretem és estem az oldalamra el a súly hatására. Nem is ellenkeztem. Engedtem, hogy üvöltsön a fülembe, mellyel alig hallottam bármit is, annyira eltompult a hallásom. Lelőttem?

Alig értem földet,  de alakjai nagy része füstté váltak. Igen, eltaláltam, de így is csak vállon,  komoly sebet nem okozott rajta, csak a pillanatnyi sokkot. De Bucky ezt kihasználta és futott neki azonnal. Lehetett bármilyen asgardi, még ha ennek köszönhetően nem olyan könnyen sérül meg, de mikor fémkéz rendezgeti meg az arcát,  akkor már aztán teljesen mindegy. Minden hasonmása eltűnt és csak akkor pattantam talpra.

– Húzzunk már el! – kiabáltam és mikor melléjük értem,  akkor James megragadta a kezemet, melyre megrezzentem – a seb lüktetett –, és együtt fordultunk, ott hagyva az istenséget és ugrottunk ki az ablakon. A katona magához húzott, hajamba kapott a lendület és kerekedett ki a szemem, mivel én nem  így terveztem a kijutást. Becsuktam a számat, mielőtt még ordítani kezdtem volna. Egy pillanatra olyan megkönnyebbülés öntött el. Nem is olyan rossz ez a rövidke súlytalanság... Karjával tompított az esésen és mély gödör maradt utánunk, ahogy kigurultam és értem betont. Atyám! 

– Erről szólhattál volna – fordultam hasra és néztem farkasszemet pár kaviccsal. Kinn vagyunk? Kinn vagyunk! 

– Mennünk kell! – rángatott talpra könnyedén,  úgy tűnik ezekhez hozzá volt szokva nagyon is. Most láttam meg igazán a Tél katonája arcát.  Üresbe révedő, céltudatos szemek, mogorva arc, amin semmi sem tükröződik,  merev testtartás,  mellyel bármikor készen áll harcolni. Rohanva rontottunk a városba,  ahol az utcák teljesen kihaltak volna.

– Vigyázz!  – löktem be árnyékba,  mikor fegyverdörgés rázta meg a levegőt.  Több oldalról is tűzharcba kerültünk bele. Ahhh!  Még sem volt kihalt! A Hydra nem is akart benn elkapni, ahol nem tudtak látni minket, hanem otthoni, nyílt pályán,  ahol szemük előtt vagyunk. Hülye voltam, nagyon hülye!  És itt még az ikrek is megjelenhetnek.

– James!  – néztem Buckyra, ki kifelé figyelt. – Nincs semmink és most már te is lebuktál.

– Ideje volt... – nézett rám és tekintetében mély fájdalmat vettem észre.  Sose gondolkodtam el, hogy hogyan is élte meg, hogy egyfolytában törölték és agymosást hajtottak végre.  Pedig kívülről tudtam az aktáját, de még sem agyaltam egy pillanatig se rajta. – Az épületeket használjuk – törte be a legközelebbi ajtót és nyomult előre. 

– Várj!  – akadt meg a szemem a sarokban lévő számítógépen. – Tartsd a terepet – dobtam neki át a fegyveremet és széket húzva kapcsoltam be a gépet. 

– Mit csinálsz? 

– Betörök a rendszerbe,  most úgy is gyenge a tűzfaluk az áramkimaradás miatt – száguldottak ujjaim a klaviatúrán,  noha tenyerem erősen pulzált. – De ahhoz tartsd, hogy senki sem jöhet ide be. Mert nem egy pillanat lesz – nyitottam meg a böngészőt és kezdtem programokat letölteni. – Nem mai gépek,  nézz körbe nincs a közelben egy laptop legalább vagy telefon nincs-e – száguldottak a gondolataim a fejemben, ahogy építettem az ötletekből a tervet.

– És ha látsz egy nagyon gyors fiút és egy vörös mágiát használó lányt,  akkor fuss! – néztem fel, mikor Bucky az ajtóban volt.

– Sietek! – bólintott egyet.

– Szerencsét!  – fordultam újra a monitor felé.  Fel akartam törni a rendszert és utána pedig legalább egy rakétát ideirányítani, hogy az egész a levegőbe kerüljön.  Noha ott volt a gondolat, hogy az ártatlan civilek... Mind itt vannak a városban még,  most is hallottam, ahogy a szomszéd szobából szék csikorgás hangja hallatszott ki, de jobbnak láttam, ha békén hagyom őket,  mielőtt még a pánik kialakulna még jobban rajtuk. Vajon milyen ott ülni és tudni, hogy valaki olyan van a lakásban,  akit keresnek és pillanatok alatt tűzharc közepe lesz a ház?  Hát,  én eléggé ideges lennék...

– Találtam!  – dőlt be hirtelen az előbb elment katona és felmutatta a fekete laptopot.

– Nagyszerű!  – vágtam rá és kaptam ki a kezéből.  Az asztalra helyeztem és rutinos mozdulatokkal kapcsoltam össze a két gépet.  – Kösz!  – nyomogattam a billentyűzetet és duplázott tempóval tudtam nekiesni a Hydra tűzfalának. Most se volt könnyű,  más bázisokon aktívak voltak, így csak a sokoviai rendszert kerestem meg és pillanatok alatt bejutottam, most hogy alig védte bármi is. Mosolyogva nézegettem a sötét rendszert, mely próbált újra indulni, de nem tudott.

– Siess! – mondta Bucky. – Ide tartanak már! 

– Mindjárt! – Pattanásig feszültek meg idegszálaim és sebesen gépeltem, váltogattam a laptop és a számítógép között.

Majd német nyelvű kiabálás már az én fülemig is eljutott, és az ajtón bejött az első ellenfél. 

– Egy pillanat!  – morogtam és elhajoltam a felém tartott fegyver elől,  amit Bucky kirúgott a kezéből. Hál isten csak az ajtón tudtak közlekedni, így maximum ketten tudtak bejönni. 

– Vigyázz! – termett mellettem és rántott le azonnal, ahogy a következő alak automata gépfegyverrel leadott egy sortüzet és szilánkosra lőtte a képernyőket. Ezt nem hiszem el! Miért a monitort?  Miért?  Mit ártottak?!

– Várj! – bújtam ki és nyomtam le az Enter gombot.  – Húzzunk innen! – rángattam magammal kifelé a másik oldalon az udvarra. Zsibongva jöttek a nyomunkba, mely egyre elviselhetetlenebb volt, mikor süvítő hang töltötte meg a levegőt. Igen, kilövettem a rakétát... Mivel nem volt jobb ötletem, még ha rengetegen is halnának meg... Átmásztunk a kerítésen, hogy egyre távolodjunk, de az utcára érve néztem fel, ahol döbbenetemre a vörös boszorkány,  az ikerpárosból a lány megállította a rakétát. És közben  meg a Hydra serege egyre jobban vett körbe minket, mögötte pedig az izzó szemű Lokit is megpillantottam. Szarban voltunk, nagy szarban!

Csúf mosoly villant az arcomon, ahogy újabb süvítés hallatszott és a következő rakétát is elkapta a csaj. Nem egyet lőttem ki a városra, hanem mindet, ami készenlétben volt, így egymás után záporozott volna a helyre, ha a lány nem állítja meg, így viszont mindenkinek a figyelmét elterelte. Egy közeli ájult katona fegyverét vettem el, melyet hatástalanított Bucky és céloztam meg a tartott rakétát. Egy pillanatra megbizseregtem, ahogy valami megérintett. De nem is fizikailag, hanem mintha a fejemet... Azonnal mechanikusan barikádoztam el a gondolataimat előle és húztam meg a ravaszt. Lépésről lépésre láttam, ahogy a golyó telibe találja a gyújtószerkezetet és robbannak fel egymás után a kialakult láncrobbanás által. A lökés a levegőbe kapott, furcsán oldalra estem és prüszköltem a portól, és füsttől, melyet az arcomba kaptam. Fülem sípolt és látásom homályos volt. Tapogatózni kezdtem oldalra, mikor egy fém kéz szorította meg a lábamat.

 – Mennünk kell! – hallottam a tompa hangot, de alig fogtam fel. Botladozva próbáltam megtalálni az egyensúlyom és egymásba kapaszkodva hátráltunk az épületektől. Döbbenten néztem a lányt,  aki ellökte a robbantás erejét,  ezért nem haltunk meg és repültünk csak pár métert.  Ki illetve mi vagy te? Hunyorogtam, de Bucky már rángatott.  Jobb volt menni, míg volt pár momentumnyi időnk menekülni. 

– Egy kocsit! Szerezzünk egy kocsit! – morogtam. Hangom karcos volt és nagyon tompa. Fülem még mindig nem jött rendbe és szédelegtem össze-vissza. Legelső tragacsot meglátva törte be James az üveget és én pedig azonnal a kormány alatti kábelekkel kezdtem bajlódni rutinosan. 

– Ott vannak! – jött egy hang és lestem fel. Újra megindultak felénk.  Amint a kocsi indulásra kész volt, már teljes gázzal tolattam hátrafelé és farolva fordultam át.  

– Menj, menj, menj! – nézett hátra Bucky és szorította meg a szék támláját. Sebességváltóval váltva indultam meg a legnagyobb sebességre kapcsolva, amit bírt még a kis jármű és kanyarogva rontottunk kifelé a faluból. Még egy ideig rohantak utánunk, majd nyugalom alakult ki. Meglepett, hogy a mutáns testvéreket nem küldték a nyomunkba, de inkább lekopogtam és vezettem tovább. Életben voltunk... Életben maradtunk! Ami per pillanat igazán nagy szó...

– Követnek minket... – húzta el a száját a mellettem ülő férfi és hátralestem. Nem egy, vagy kettő, hanem legalább egy tucat fekete jármű jött a nyomunkba...

***

Steve Rogers:

Fáradtan ültem az asztalnál. Teltek a percek. Arra kellett rájönnünk – bármennyire is terveztük, hogy Annabeth nyomába eredünk – fogalmunk sincs, hogy merre lehet. Még ötletünk sem volt. Natasha ugyan feltúrta az egész szobáját, a lakására is ellátogattunk, de semmit nem találtunk, ami utalt volna bármire is. Egy családi fotó, semmi sem. Nagyon titokzatos életet élt eddig, ha ennyire nem hagyott nyomot maga után. Clintben még az is felmerült, hogy lehet, hogy ő volt az a belsős, aki megtámadta a S.H.I.E.L.D.-t, de ezt már kötve hiszem, vagy nem akartam elhinni. Egy mosolygós, kissé lobbanékony természetnek ismertem meg őt, valahogy nem akart összeállni a kép, hogy ő lenne a Fantom.

– Nos, hölgyeim és uraim! – tért be Tony hatalmas mosollyal, majd pillantott rám, mikor feltűnt neki, hogy a többiek nincsenek itt. – Akkor Kapitány! Robbantást fogtak el Európában, több rakéta csapódott be egy kis városban, Sokoviában – fonta karba a kezeit.

– Nem hinném, hogy ilyen dologhoz lenne köze Ms. Ouwlaw-nak – fejtettem ki a véleményemet.

– Úgy gondolom, ha kis halat nem találunk, kezdjük a naggyal – vont vállat. – Nem is ez a lényeg. A te kis barátodat látták ott, a fém kezűt... – nézett fel szórakozottan a milliárdos.

– Mutasd! – álltam azonnal fel, ahogy megfeszültem a kijelentésre... Bucky...