24. Rész - Az utolsó búcsú

Hellobello!

Nahát, nahát, elérkezett az évad utolsó része, amit nagyon vegyes érzelmekkel írtam meg. Mikor a blogba kezdtem, nem is gondoltam, hogy idáig eljutok, aztán tessék. 

Igazság szerint, nem így terveztem a végét, de hát alakulgattak a dolgok bennem is. Úgyhogy aszerint jött ez a rész. Egy kis Bucky, Hydra, és egy temetés... 

Nehéz szívvel fejeztem be, de valahol örültem is, hogy befejeztem. De! Lesz folytatás! :)

Igaz, arról külön bejegyzélst fogok írni, hogy mik változnak, mik maradnak, emnnyit kell várni, és a köszönet nyilvánítás természetesen.

Addig is! Köszönöm, hogy velem tartottatok eddig! Jó olvasást! :)

***

James Liare:

A tudás néha fájdalommal jár. Lehet jobb inkább a tudatlan, ostoba állapot, minthogy az őrlődő igazság, de minél tovább húzzuk, annál jobban fáj, esetleg, ha véletlenül magunk derítjük ki, akkor pedig az elárultatottság érzésével élünk. Nem tudom, hogy melyik a jobb, de most örömmel bújnék az ostoba, süket ember bőrébe, hogy a saját képzeletem mentsváraiban andalogjak. Megkímélném szívemet a fájdalomtól... Bármennyire is üvölt az elmém, hogy felejtsek, hogy ezeket nem is érzem, mégis a belsőm... Meghasadt. 

– Miért? – motyogtam magam elé a csöndben, mikor a szobámban egyedül maradtam végre. Így is hihetetlenül kellett igyekeznem, nehogy az arcomról leríjon, mikor megjött Rumlow a pálcával, Strucker számon kérte és bevallotta, hogy nem bírta megállni, hogy ne lője le... A kis féreg, fogalma sincs mit tett! A báró még egész nyugodtan viselte, hiszen neki mire is kellett volna Beth? Kihallgatni, mosott katonát csinálni? De én?... Azt hittem, hogy azonnal megölöm akár a saját két kezemmel. Végett vetett Beth életének, akit maximum én ölhettem volna meg?! Én! Az én dolgom lett volna! Csak nekem volt jogom hozzá, hogy az utolsó pillanata is én legyek, ha nem törik meg az akarata a sok kérlelésre. Én, én, ÉN! Erre ez a senki, ez a megégett arcú szörnyeteg, ez tette vele! Oh, az én drága Bethem! Egyetlenem...

Lassan csúsztam le a földre a fal mentén és felhúzott térdeimre döntöttem homlokomat. Lelki szemeim előtt megjelent az a karcsú, gyönyörű női alak. Fényes, barna hajjal, melyet örömmel söpörtem ki arcából, ha belekapott a szél, vagy azok az igézően kék szemek, amivel olyan haragosan nézett a múltkor, az utolsó találkozásunkkor... Olyan jól állt neki a düh, ahogy megmutatta igazi arcát, nem pedig a bájos, elragadó maszkot... Én ismertem minden oldalát, de mégis csak azt szerettem igazán, mikor rám mosolygott, mikor én nevettettem meg. Az a piros száj, ami olyan hívogatóan nyílt szét és örömmel tapasztottam le... Miért? Miért kellett elmenned? Csak miattad tettem mindent, hogy egyszer visszatalálj hozzám, és eddig olyan könnyen vezettelek, mint vakot a kutyája. Nem kellett volna sok és újra karjaim között ölelhettelek volna, miután megbékéltél. Tudom, zavart téged, hogy ilyen önzetlenül segítettem rajtad, de megérdemelted, mert egyszerűen felemelt, több lettél, mint bármelyik nő. Az én kedvesem, életem mozgatórugója... Mi lesz velem? Már nem követed az általam kijelölt utat, hanem valahol messze, valahol távol sétálsz, elhagyva engem, elhagyva az életünket... Örökre. Beth!

Ökölbe szorultak ujjaim, és körmömet bőrömbe vájtam, hogy enyhe, apró fájdalom kezdett el sanyargatni. Ez kezdett el kirángatni mélyenszántó gondolataimból, hogy már pedig bosszút fogok állni Rumlow-n, amint időm engedi, de elsősorban a számítógéphez ültem le és azonnali telefonálásba kezdtem. Még egyszer látni akarom! Nem érdekel hogyan, miként, de még egyszer, mielőtt örökre elvesztem. Az időnek, kitartásnak meg is lett a gyümölcse. A temetés helyszínét megkaptam, aminek köszönhetően azonnal utazhattam az Államokban, mert már csak másfél napom volt arra, hogy búcsúzzak tőle... Nem akartam, hátha akkor kiderül, hogy ez csak álom... De ezzel a hívással elindítottam egy lavinát is... Akit Omegaként ismert a feketepiac, aki rettegésben tartotta az Alvilágot, csak mert akart, akart engemet... Most a halálhíre azonnal utazza be az egész világot, vajon mennyi idő? Számításaim szerint már ma este mindenki tudni fogja és azonnal mozgósulnak a csapatok, hogy visszaszerezzék azt, ami az övék. Újra beindul a gépezet, hiszen az egyik legnagyobb "elesett", így valakinek át kellett vennie a helyét. Micsoda perpatvar lesz még ebből! A hierarchia csodái... Az Omega név feledésbe fog merülni, elveszik ez is örökre vele együtt, ahogy mindene. Annabeth, miért adtad fel? Miért engedtél egy Rumlow-fajtának? Hiszen pont ezért adtam neked erőt, képességet...

Rumlow... Mérgesen pakoltam össze egy–két holmit, majd már el is hagytam minden zokszó nélkül a bázist.

***

Loki:

– Meghalt? – kerekedett ki a szemem, ahogy végig hallgattam az őszülő Struckert és a mellette álló izomkolosszust, Rumlowt, mikor visszatértem újra, hogy szimatoljak a bázison. Jó munkaereje volt a bárónak, ami akár a hasznomra is lehetett volna valaha... – Miért? Nem megmondtam, hogy szükségem van még rá? – őrjöngtem hangosan, hogy sejtsék, mennyire is zavart a tény, hiszen Outlaw ereje, beolvadása, képességei mostanában sokat kavarogtak a fejemben, hogy mennyire is jó embert faraghatnék belőle, aki ott van a Bosszúállók soraiban és a Hydránál is. Nagyszerű társ lehetett volna, akit könnyen a magam oldalára tudtam volna állítani a pusztító haragját kihasználva, erre jön a hír, hogy meghalt.

– Nem erről volt szó, Strucker! A lányt elvittem volna magammal, miután maga kiélte rajta vágyait! – sziszegtem mérgesen.

– Kérem... – kezdett bele a férfi, de nem akartam meghallgatni az ostoba magyarázatát, így csak a közelébe mentem és felrúgtam, mint pillanatnyi feszültség levezető, de persze a katona mellette azonnal mozdult, hogy ellenem forduljon...

– Állj! – mondta egyszerűen a földön fetrengő alak, mire Rumlow csak vicsorogva sétált vissza a helyére. Pedig igazság szerint a katonát kellett volna megütni, hiszen ő volt a baj okozója! Mert abba az apró, izommal teli agyába nem fért el a tény, hogy nem öljük meg a nőt, meg Thort, utóbbi sikerült, de előbbi...

– Istenverte halandók – mormogtam magam elé. Nekem kellett volna intéznem szokás szerint, mert ezek bármire is képtelenek... Ezért is van szükség egy erős uralkodóra már Midgárdon, aki kezében tartaná a népet, hogy abból kovácsoljon erőt, de ezek így, mint a szétszaladt bárányok, életképtelenek...

Kongó léptekkel viharoztam ki a teremből. Újabb terv fuccsolt be. Még halványan előttem derengett a dühben fortyogó nő, aki a székhez volt kötözve. Rengeteg lehetőség, mely egy  pillanat alatt szertefoszlott, így már nincsen dolgom itt egyelőre, Heimdallal úgyis szemmel tudom tartani az itteni polipokat. De addig!...

***

James Barnes:

A szófoszlánynak nem akartam hinni, de sehogy sem tudtam elérni a nőt. Nem vette fel, semmire sem reagált, pedig most aztán sehova sem tudtam menni. A Hydra? Már felejtős, már lebuktam. Így szabadidőmnek köszönhetően elkezdtem kutakodni, már amennyit én képes voltam találni,  de elég nagy visszhangja volt, hogy meghalt. 

A nő,  aki évekig segített nekem, akivel egy hete szöktem meg, most már egy koporsóban tölti az idejét.  Meg kellett hagyni, nem éppen boldogított a gondolat, hogy kereshettem valaki újat a helyébe, hiszen olyan jót nem fogok találni.  Annabeth azért volt megfelelő,  mert nem pénzért dolgozott, nem beszélt,  teljes bizonyossággal tudtam, hogy sose köpne be, és mindig hamar megtalálta azt, ami nekem kellett, emellett nagyszerű katona is volt... Nem ezt érdemelte volna meg... 

Rácsaptam az előttem heverő asztalra, melynek lapján végig futott egy repedésvonal ezek után. Előttem a kis notesz hevert, amibe az emlékeket jegyzeteltem. A nagyja teli volt Stevehez köthető információhoz, de ott volt benne a Hydra, Natasha is és most egy üres oldalra odafirkantottam az Annabeth Outlaw nevet, legalább ennyi maradjon meg belőle, ha a közös emlékekre nincs teljes garancia. 

Legtöbbször segített,  jó társ is lehetett volna, de mindkettőnknek más volt az útja. Így most mi lesz? Mi lenne? Megy tovább az élet... Mégsem tudtam teljesen elhessegetni az arcát magam elől, hiszen mégis csak ha szükség volt, ott voltunk egymásnak. Ő a laptopjával, én a karommal... Furcsa volt a kapcsolatunk: nem barátság, de bajtársiasság biztosan. 

Fém ujjaimat hajlítgattam, ahogy afelé fordultak a gondolataim: vajon miattam? Biztosan számon kérték, lehet a Hydra is utolérte és úgy?  Mivel nem tudtam, hogy halt meg, így csak találgathattam. Vajon Hydra vagy a Bosszúállók miatt? 

Lassan felálltam, majd a táskámhoz mentem, ami nem tartalmazott sok mindent, de volt benne egy vastag dosszié azokkal a küldetésekkel, melyeket nem végeztem még el, mint például Amerika Kapitány,  ő volt a legelején, majd a többi Bosszúálló tag és lehetett sorolni, végül kihúztam egy vékony mappát a többi közül.  Két háromszög feküdt egymással szemben. Felcsaptam, az első lapon egy szőke nő mosolygott vissza rám.  Ismerősnek tűnt,  de fogalmam sem volt, hogy honnan, sajnos a képminőség nem volt a legjobb, főképp,  hogy csak fekete-fehér. Lapoztam egyet, ami viszont egy utólag becsúsztatott papírdarab volt, ahol viszont már színes kép látszott: két test feküdt egymás mellett. Jól látszott az egyiken, hogy egy felnőtt nő,  míg a másik egy csecsemő volt. Viszont előbbi teli volt sebekkel, arca furcsán elroncsolódott és teli volt vérfoltokkal, érdekes módon viszont álla, ahol a bőr mélyen felszakadt, és már mutatta állkapcsának csontját, nem fehér színű volt, mint az átlagemberé, hanem vörös...

Csövek sokaságával volt a két test összekötve...

Gyorsan lapoztam egyet, az utolsó, megtépázott, régies lapra, ahol a Hydra jele virított nagyban és egy felirat: Elfogás alatt. De ez még nem volt minden, a lap alján egy kacifántos, golyóstollal írt, újonnani írás a következő szót rakta ki: Omega. 

Nehéz sóhajjal nyugtáztam a helyzetet és pergettem ujjaim között a lapokat, amit még nagyon-nagyon régen kaptam, évtizedekkel ezelőtt... És nemrég kiegészítve került vissza a kezemben. 

Zavaros elmémet nem tudtam csitítani, ahogy annyi minden jutott eszembe, de mire belegondolhattam volna, már el is felejtettem. Egy vörös arc… Zola… Nevetés… Lövöldözés… Fájdalom… Egy női hang… Üresség. Képtelen voltam összepárosítani a dolgokat, nem mintha annyira akartam volna. De most a mappával a kezemben, úgy éreztem, hogy egy olyan ajtó mögé nyertem benézést, amit nem biztos, hogy látni akartam valaha is. Omega… Annabeth vajon mennyit tudott?

***

Steve Rogers:

Enyhe szél fújdogált, de amúgy fényesen sütött a nap. Pont kellemes idő volt egy temetéshez, ha lehet ezt egyáltalán így kifejezni. Templomi szertartást nem kapott, egyrészt, mert hamar lett temetve, másrészt a szülők későn tudták meg, hogy bármit is szervezzenek, Fury pedig nagy felhajtást nem akart. Így mindannyian, akik eljöttek, csak pár 10 ember, azok most ott a tökéletesen egyenes keresztfák között álldogáltak. A temető egyik szélén lett kijelölve a hely, ahol egy nagy kupac föld és a gödör mellett kiemelve feküdt még a koporsó, melynek teteje már le volt csukva. 

Az első sorokba Anna szülei álltak egymás mellett. Egy barna hajú, kissé ráncos arcú hölgy, kiben megvolt lánya tartása, mellette pedig férje, egy kék szemű, őszülő férfi. Egész lényéből sugárzott a magabiztosság, de most mindketten lehajtott fejjel, egymás mellett siratták egyetlen lányukat, aki már nem volt az élők sorai között. Utána jött pár katonatárs, akikről senki sem tudja, hogyan jutott a hír a fülükbe, de eljöttek, lerótták a tiszteletüket... Majd Natasha állt állig feketében, mellette Thor is kiöltözve, megfésülködve, majd a többiek is megjelentek szépen lassan, Tonyval zárulva be a sort. Még Fury, Maria is oldalt elbújtak, hogy végig kísérjék az utolsó pillanatokat. Nick arcáról semmit sem lehetett leolvasni, se örömöt, se szomorúságot, csak meredt maga elé... Hátsó sorokban még ismeretlenek és lehajtott fejűek is előtűntek, de azokat már nem ismertem. Én, jó magam pedig kissé távolabb tőlük álltam, összetett kezekkel, öltönyben, fehér ingben, figyelve, ahogy mindenki a halotthoz szólt, majd egy imádság hangzott el, a katonatársak tisztelegtek, ahogy én is, majd beemelték a gödörbe, elkezdődött a földhordás újra. Most már az emberek is szállingózni kezdtek, de páran még mindig ott maradtak... Lassan Thor és Natasha mellé andalogtam, akik rám pillantottak. A nő ráncolt homlokkal, ahogy megérezhetett valamit, míg Thor ugyanúgy, ahogy este elváltunk. 

– Azt hiszem... Már nem tudjuk számon kérni a Hydra miatt – próbáltam elviccelni, de senkinek sem görbült felfelé a szája, vagy hasonló. mit is mondhattam volna igazság szerint ebben a szomorú lehangoltságban? Jó magam sem voltam nevetős kedvemben.

– Azt hiszem... – érkezett sorainkba a sötét bőrű férfi, Fury. – Ezt az ügyet lezárhatjuk.

– Lezárhatjuk? – hökkent meg Natasha. – Amikor vért vett tőle?

– Láttuk az aktát, miszerint Bosszúálló lett volna – kottyantotta közbe Thor, most először megszólalva talán az egész temetés alatt. 

– Igen, igen, ez valóban így történt, de más dolgok is akadtak. Egy nap alatt megsokszorozódott a bűnügyek száma, a Hydra még lépéselőnyét élvezheti, amíg mi búcsúztatunk egy olyan személyt, akiről alig tudtunk valamit és saját döntéséből lett áldozat.

– Az én áldozatom! – csattantam fel. 

– Így alakult. Nehogy azt higgyék, hogy nekem kicsit sem számított, ha már én edzettem, de nincs erre időnk több! – intett egyet, és már el is viharzott. Kissé mérgesen néztem még az eltünedező alakját, noha igaza volt. És vissza is kerültem az ördögi körömbe. Nem ismertem és mégis neheztelek még rá, hogy elém ugrott, így örökre hálával tartozom számára, amit nem tudok sehogy sem visszafizetni a számára... 

– Menjünk! – jelentette ki Natasha, ahogy körbenézett, hogy már csak mi maradtunk és a végző sírásók felé lépdelt, hogy még utoljára elbúcsúzhasson. A mindig erős nőszemély, most teljesen másképp viselkedett, mint szokott, még őt is megviselte a dolog... Bár ezt nem tudtam, nem tudhattam. Sosem említette, hogy milyen barátságuk volt régen... Még egyszer mindenki odament a sírhoz, amit befejeztek az ásók és elhordták magukat. A sort én zártam. 

– Köszönöm – suttogtam halkan, ahogy kiegyenesedtem, szalutáltam. Majd elvonultunk csöndben, mindenki saját gondolatai közé zárkózott be, csak a temető ajtajából néztem vissza, de akkor még egy  férfialakot látta meg a sírnál. Szemöldök ráncolva néztem és már majdnem mondtam valamit, mikor Natasha hozzám intézte szavait, így inkább nem foglalkoztam a dologgal és elhagytuk a helyet, a sok sírt, a sok halottat, úgy sem tartoztunk még oda… Még.

– Már csak inni akarok – ásította Tony, aki meglepő módon nagyon csöndben volt az egész program alatt, nem mintha más nem. Egy temetésen nem lehetett nagyon beszélgetni, vagyis az emberek most nem tették meg, talán a túl sok kérdés miatt. Hiszen most mindenkit az érdekelt, hogy érdemes ezt megtenni, nem egy ellenfélnek adunk-e tiszteletet?

"Nyugodj békében, Annabeth Outlaw!"

*** 

Információk  érkeznek majd a következő évadot illetően később, ahogy pár dolgot szeretnék még említeni! :)