Prológus

Hellobello!

Végül is eldőlt a blog sorsa, hogy már pedig a második évadot e/3-ban fogom tovább vinni, úgy sem Annához tartozik már igazán. Az eleje lehet sokaknak lesz ismerős, már aki emlékszik, de senki ne essen kétségbe. Ezt az évadot lehet úgy olvasni, hogy nem kell ismerni hozzá az elsőt, csak a vége fogja egybemosni a dolgokat. Nagy hangsúly lesz a Hydrán, KGB-n és a Tél programon, ahogy ez már jóval erőszakosabb, darkosabb évad lesz, mint az előző... 

De, kezdjük :D Remélem velem tartotok még! 

Jó olvasást! :)

***

Üres. Mint a pohár, a legegyszerűbb pohár, melynek semmi dísze, gravírozása, vésete nincsen, csak ki van öntve és várja, hogy valaki tiszta vizet töltsön bele. Várja, hogy puha ajkakhoz legyen emelve és fel legyen használva. Senki sem szeret ölbe tett kezekkel ülni, ha tudja, hogy tehetne valamit, de végül mégsem teszi meg az emberek többsége. Hannah is így volt napokkal, hónapokkal, évekkel, évtizedekkel ezelőtt, de mégsem tett soha semmit sem. Tudta, akarta, mégsem mert ellene fellépni. Féltette az életét? Vagy lehet, hogy szerettei szenvedtek volna károkat? Ki tudja megmondani? Mert én nem. Hannah zárta el magában ezeket először direkt, majd... Majd rosszabb történt. 

Kongó léptek hasítottak a szürke, homályos, rideg folyosó csöndjébe, ahol az őrökön kívül egy árva lélek se mozdult. Csak ők és a kamerák, melyek minden ajtót, minden pillanatot megörökítettek, hogy senki se tudjon észrevétlen megszökni, de ez még csak egy ujjnyi a tökéletes rendszerből. Nyomás, hő érzékelők és még lehetne sorolni, csak hogy az ember bele se tudna gondolni. 

– Nyissa ki! – hallatszott a halk hang, mintha csak ordított volna, ahogy a falak több oldalról is visszaverték a mély orgánumot. A sötétbőrű férfi kihúzott testtel állt, kezét zsebre vágta fekete bőrkabátjában és egy szemével – másikon szemkötőt viselt – leste az izmos, talpig terepszínű egyenruhába öltöztetett tisztet, akinek mellkasán ezredesi rangja villogott.

Az ajtó tompa, csikorgó hanggal nyílt ki és adott kilátást a benn lévő dolgokra. Fury élénk kíváncsisággal lépett be és mérte fel a négy sarokban lévő, négy állig felfegyverkezett alakot. Mindegyik arca kifejezéstelenül fénylett, noha csak egy neon cső ontotta magából a gyér fényt a középső ember fölött. A szürke falak olyan érzetet keltettek, mintha menten közé szorulna az ember. Egyre és egyre közelebb kerültek egymáshoz. 

– Hmm... – mormogott valamit a volt Shieldes igazgató. Csak azon gondolkozott, hogy ő se akarna ebben a cellában dekkolni, nem hogy egy nő. Nos, azt tudni kell, hogy erről az Isten háta mögötti bunkerről csak a kormány tudott, azokból is a legkevesebb ember, így meglepő módon a Shield fülébe se nagyon jutott el a csiripelés róla. De most, hogy Furynak lett ideje, és az Outlaw ügyet is lezárta, hirtelen erről is hírt kapott, nem beszélve arról, amikor egy napon megcsörrent a mobilja... 

Középen egy alak volt kifeszítve egy furcsa keresztszerűségre, mely nem fából, hanem valami fémből lehetett. Két oldalsó ágán speciális fogók fogták a nő kezét satuba, ezen kívül a bokája volt lazán megkötve, de így is erőtlenül lógott alá egy ideje, ki tudja mikortól is pontosan. Testtartása meggörnyedt, feje előre bicsaklott, így haja eltakarta arca minden vonását. Meg se nagyon mozdult, csak mellkasa emelkedéséből látszott, hogy még lélegzett. 

Furynak azonnal szembetűntek egyes dolgok, mint az alkata. Vékony, kecses volt, feszes combokkal és duzzadó keblekkel, mégis az első pillanatra látta, hogy rendkívül erős a nő, karján, vádliján, vállán látszottak az izmok. Vagy túl sokat sportolt vagy túlzottan kiképezték... 

– Ki is ő? – kérdezte a néger az ezredestől, aki mintha egy jelentést mondana vigyázba csapta magát, kezét háta mögött kulcsolta össze. 

– Hannah Herrmann a neve, nagyon sejthető módon Németországban született, a pontos dátumot mi se nagyon tudjuk. Bő két évtizede eltűnt, azóta most látták újra. – Szeme a nőt nézte. – De inkább mondja meg maga – intett Furynak és léptek a lány mögé, ahol a koszos vászoning alig védte hátát, most pedig mikor a katona lerántotta, semennyire sem. Fehér, hegekkel teli bőre felfénylett. Lehetett volna mondani szépnek, még a sebek ellenére is, és ezt még az újak se cáfolták volna meg, bár nem egy újabb és újabb friss sérülés borította, főképp a vállát, ahol a vér beleragadt a pólójába és alvadt meg, így most megint felszakadtak és lassan szivárogni kezdett belőlük a karmazsin vörös vér. De ez senkit sem érdekelt volna, ha meglátja a lány hátát, mely nem volt éppen mindennapi. 

– Jézusom – képedt el Fury, arcából kifutott minden szín, ahogy felmérte, mit is lát. Lassan szája elé kapta a kezét, majd masszírozta meg a halántékát. Ez még őt is agyoncsapta. Sose gondolta, hogy valaha is láthat ilyen rettenetet. 

A lány lapockájának aljától egészen derekáig vörös-fekete tetovált vonalak futottak végig és adtak egy ábrát. 

Baloldalon egy Hydra jelkép fele látszott. Tökéletesen megrajzolva a három kar, fél száj és az egyik szem, amely most kimeredt, míg a másik oldalon – a felszedett tetoválás hegein – újabb ábra mutatkozott meg. A kövér, vörös csillagot le se lehetett volna tagadni, mindenkinek eszébe jutott volna róla Oroszország. Ez még nem is lenne vészes, de a csillag végei és a karok úgy illeszkedtek a lány puha bőrébe, hogy az már undorító volt. Mintha csak bele lett volna erőltetve a hámrétegbe. A rajz kampós mintákkal kapaszkodott meg, az erek élesebben rajzolódtak ki, mint kellett volna, így tökéletesen úgy tűnt, mintha a tetoválás szívná el a lány erejét. 

– A Hydra és a KGB... – suttogta halkan Fury, miközben közelebbről nézte a borzalmat, majd megérintette. Érezte az alatta lüktető ereket, melyben csordogált a lány vörös vére, meg a pulzáló erőt is, mintha ki akarna robbanni belőle. 

– Mondott valamit? – fordult az ezredes felé, miután megbizonyosodott róla, hogy meg sem mozdul a nő. 

– Nem – rázta meg a fejét. – Egy szót se lehetett kiszedni belőle, mintha nem is tudna beszélni, csak merev tekintettel figyel. A kínzás... 

– Ne is mondja – állította meg Fury. A kormány se szent, fel se merült volna benne, hogy nem nyúl módszerekhez, hogy beszédet csikarjon ki. 

Elővette a mobilját és pötyögte be Natasha számát. Ha valaki, akkor a vörös hajú nő tudni fog információt szerezni a fogolyról, még ha elviekben nem is létezik. Ideje a kormány kezéből kivenni ezt az ügyet, ez már a Bosszúállók és a Shield reszortja... Legalábbis kötelességének érezte, hogy tegyen valamit. 

Felpattantak szemhéjai és felvillant szürkés-zöld szeme. 

– Hannah – suttogta maga elé a nevet az éjszaka közepén. Nem álmodott róla, azt se tudta, hogy hol van és mit csinál a nő. Most mégis felébredt és ő volt az első gondolata. Sóhajtva túrt fém kezével a sötétbarna, hosszú tincsei közé. Miért jutott eszébe? Hiszen nem volt közük AZON kívül egymáshoz. Évek teltek már el azóta nem mellesleg. Most mégis hirtelen az eszébe ötlött. 

Megremegett a hűvös szellőre, mely beáramlott az ablakon és érintette meg a testét. A vékony paplant maga köré fogta és elgondolkodott.

Lehet több a nő, mint amire emlékszik? Fogalma sem volt, a képek nem úsztak az agya felszínére. 

Lassan, komótosan állt fel, mint nagypapa a székről. Akár éveit nézve már meg is tehetné, ha nem egy erős harmincasnak nézne ki. 

Elővette a füzetet, melyben szavakba jegyezte fel emlékeit, hogy könnyebb legyen majd újra visszaemlékezni. Kacskaringós, karcos betűkkel írta fel: "Hannah, 1946. November 12., Moszkva". 

Ujjai között végig peregtek a lapok, ahol mindegyik oldalon, sorban állt valami szó, félmondat. A gyermekkora, Steve, a világháború, Karpov, a Tél program, Natalia, 1991. December 16., Stark, Outlaw és még lehetett volna sorolni. Most egy újabb névvel bővült, melyhez alig tudott mást kötni, csak fájdalmat. 

– Ki vagy te, Hannah?