Külön rész - Alternatív Buckyval - Lelkem szilánkjai

Nos, ez a rész, olyan, aminek semmi köze a történethez, viszont, még régebben valami ilyen módon terveztem, hogy találkozik Annabeth valakivel, de valljuk be a betörés talán jobbnak, pattogósabbnak tűnt, mint egy ilyen. Tehát, ez egy vázlat.

Még egyszer ismétlem: ennek semmi köze sincsen a történethez. Ez csak egy...  fanfiction fanfictiona (?) :D
Remélem azért tetszik.
Jó olvasást! :)

***

Kopogó hang törte meg a folyosó csöndjét, ahogy az ébenfekete magassarkú minden egyes lépésre ütközött a márvány padlóval. A cipőhöz tartozott egy pár feszes, női láb, melyek eltűntek a vérvörös fodrok között, amik egy szoros estélyihez tartoztak. Nem egy férfi fordult a libegő női alak után, aki céltudatosan sétált a terem felé. És mielőtt még megszólíthatták volna, már tova is tűnt, akár egy csoda. 

Kesztyűbe bújtatott kezemmel belöktem az ajtót és lépdeltem be a zsúfolt terembe, körbepillantva. Elég volt ennyi, hogy agyam azonnal reagáljon, szívja magába az információt. Két fegyveres alak jobb oldalt, egy kamera két óránál, majd délnél, tíz óránál, majd megint két fegyveres a bal oldalamon. Minden kijáratnál egy őr párocska ácsorgott öltönyben, valószínűleg náluk is volt valamilyen fegyver, talán kés, talán pisztoly. Végig simítottam a szoros ruhán, mely körbeölelte karcsú derekamat, duzzadó melleimet, lapos hasamat és hátamon csipkeanyaggal futott fel vállamig, körbeölelve karomat. Nem szerettem az estélyiket, túl szoros volt és fegyvert sehova se lehetett rejteni, most mégis kávébarna tincseim közé egy apró kis tört csúsztattam, mely tartotta meg szoros kontyomat, ezen kívül pedig combfixemen egy-egy Beretta foglalt helyet. El se jöttem volna nélkülük, az is teljesen biztos...

Egyre beljebb sétáltam, a sok ember közé, akiknél legalább egy dolog mindig mondott valamit. Vagy az arcukat ismertem, vagy analizáltam az öltözetüket, mandzsetta gombjukat, nyakkendőjüket, kéztartásukat, vagy éppen szókincsüket, ahogy beszélnek. Ezek mind mondtak valamit az emberről. Szokás, vagy nem szokás, oly mindegy volt, a sok megfigyelésem miatt ezek már pofon egyszerűen mentek, ahogy azt is hamar el tudtam dönteni, hogy mikor hazudik valamit. James széruma mégis valamiben hasznos volt legalább.

Na, de hogy miért is jöttem? Pont James miatt. Egy fülest kaptam és csak reméltem, hogy tényleg így volt. Itt kell lennie, de még nem ütközött látóterembe. 

A pultig jutottam és kértem magamnak ki egy italt, míg figyeltem a környezetemet.

– Heh? – vontam fel a szemöldökömet, ahogy viszont egy ismerős arc került a látóterembe. Barna haját copfba fogta, amely kimondottan egy elegáns külsőt adott neki. Fehér inget viselt öltönnyel és csokornyakkendővel, bal karja, ami pedig fémből volt, arra egy kesztyűt húzatott, bár inkább zsebben tartotta. James Buchanan Barnes...

Mit kereshet vajon itt? Azonnal elfordultam, hogy kikerüljem. Egyenesen az emeletre akartam tartani, de... Valaki elkapta a karomat és már rántott is a színpadra.

– Na, de Anna! – duruzsolta a hang, ahogy keze végig csúszott a derekamon. Belepillantottam a barna szemekben és fejcsóválva fogtam meg a vállát. Táncolni muszáj lesz...

– James... – fintorogtam egyet, mivel a parketten való táncikálás nem az én műfajom volt, noha tudtam... Mert volt egy szalagavatóm és akkor a keringő alaplépéseit megtanultam. Ahogy a vállába kapaszkodtam, máris éreztem az alatta húzódó fémszálakat, amelyek vállának csonkába forrtak bele... Halvány mosoly játszott ajkain, ahogy megforgatott és rántott bele a lépések forgatagába. Nem kellett izgulnom, hogy félrelépek, megtaposom, nem hagyott időt, hogy gondolkodjak mozdulataimon. Olyan ösztönösen hatott rám, ahogy forogtunk körbe–körbe a terembe.

– Mit keresel itt? – kérdezte meg közelről a fülembe suttogva. Magamon éreztem meleg leheletét, mely megborzongatott csak és zsigerből húzódtam közelebb hozzá.

– És te? – döntöttem oldalra a fejemet, szorítottam meg erősebben ujjait.

– James Liare nevezetű ember miatt – pillantott a vállam fölött körbe és már forgatott újra meg. Bármennyire is lehet, hogy ódivatú, gyilkos Bucky, mégis valahogy most éreztem azt – eddigi küldetések után – hogy végre bepillantást nyertem lelkének valódi részébe. Emberi volt, mint még soha. Pedig csak a feladatunkat jöttünk végezni...

Megakadtam és szemem kikerekedett a név hallatára, nem is tudtam volna elrejteni az érzéseimet, melyek kiültek arcomra és lehetett belőlem olvasni, akár egy könyvből.

– Oh... – megjegyezte mellékesen.

– Én ölöm meg – egyenesedtem ki. Tartásom merev lett, arcomra visszahullt a maszk és máris csak egy "gépezet" lettem, mely céljaiért él. Én akartam megölni! Hogy a mocsok lássa a tekintetemet, engem lásson utoljára. Utolsó perceiben az én arcomat, melyet úgy szeretett. Vörös ajkaimat, amit ezer örömmel csókolt; élénk kék szemeimet, amely emlékezteti, hogy a kísérletemmel egy végrendeletet írt alá. Fölötte fogok állni, és én teszem meg. Akár lövés, nyaktörés, méreg, vagy isten tudja mi, de én leszek az! Senki más nem ölheti meg! Lehet, hogy ez az önös cél felemészt, lehet, hogy elvesztem valódi önmagamat, mert csak a bosszúra gondolok, lehet, hogy már régen egy senki vagyok emiatt, lehet, hogy nincs bocsánat bűneimre és a pokol bugyrai nyelnek majd el a túlvilágon, de ez csak a következmény, amit vállalok, mert úgyis muszáj lesz, ha belehalok, hát belehalok. Egyszer úgyis mindennek vége, a világ mulandó... De ez a gondolat éltet még, és a gondolatról tudni kell, hogy egy parazita, egy vírus, mely beleeszi magát az elmébe és utána kiirthatatlan...

Kérdő tekintetet kaptam csak válaszul.

– Mondom: én ölöm meg! – sziszegtem, és ahogy körbepillantottam. Megdermedtem. Ereimben megfagyott a vér, szívem hangosan dübörgött, lábam nem tudott mozdulni, ott ragadtam a táncparketten. Ő volt az, ő... Ezer arc közül is meg tudtam volna találni, hozzáfogható nem volt az emlékezetemben, és nem csak azért, mert szerettem, hanem mert gyűlöltem is.

Fekete szmokingban díszelgett az emeleten, ahogy vékony ujjai ráfonódtak a korlátra, meg egy kecses martini pohárra. Tartása még most is egyenes, délceg volt, akár, mikor először vonult be az órára. Szürkés tekintete a távolba meredt, még nem figyelt fel rám, pedig a tűzvörös ruha... Vörös ajkait összecsukta, szinte már hívogattak egy édes csókra, és juttattak eszembe emlékeket, ahogy végig vándorolt vékony testemen és felfedezte porcikáimat. Szőkésbarna haját hátratűrte és most még meg is borotválkozott. Mindez persze, csak előnyére vált. Ott állt és nekem nem az volt az első gondolatom, hogy golyót neki, hanem, hogy miért is van itt? Mintha tudatalatti lényem azonnal összezúzta volna céljaim és helyette csak az érzelmek uralkodtak el. 

– Anna... Anna... – hallottam meg egy közeli hangot, mely hirtelen kizökkentett a merengésemből és néztem Bucky aggodalmas arcára. – Jól vagy? – suttogta, ahogy követte a tekintetemet és elhúzta száját. Ő neki is leesett, hogy akit figyelek az Mr. Liare, a célpontunk... Keze még közelebb vont magához,  összepréselődtünk, ahogy megtartott, mert hirtelen annak a húszon egy néhány évesnek éreztem magam, aki úgy szerette, akinek gyomrában a pillangók tomboltak, ha meglátta. Megcsuklott a térdem,  muszáj volt tartania és erősen kapaszkodtam bele. 

– Shhh – suttogta halkan, és húzott egy újabb tánc körbe.  Nem kérdezett, sőt semmi, csak segíteni akart, amit most rendkívül preferáltam. – Szétroppantod a kezemet – kuncogta halkan. 

– Oh, bocsi – engedtem a szorításon. Ez kellett, hogy újra ellazuljak és adjam az ártatlan lányt,  aki csak táncol.  De hirtelen bizsergető érzés keletkezett a hátamon.  Tudtam, pontosan tudtam, hogy James szeme kiszúrt. 

– Jön le, ugye? – kérdezte meg Buckytól, aki csak bólintott egyet. – Idetart? 

– Igen... 

– Én itt fogom akkor lelőni – engedtem el a kezét és határozott arccal nyúltam a lábam felé.  

– Nem, nem, nem, nem!  – kapta el enyhe mosollyal. – Ezt nem csinálhatod kamerák és több száz tanú előtt. Bízd ide... – tűrt hátra egy kibomló tincsemet, ahogy fordultunk az érkező James felé és hatalmas művigyor jelent meg az arcunkon. 

– Beth! – James duruzsolta halkan és mért végig.  Látszott csillogó tekintetében, hogy elégedett a látvánnyal, főképp mikor mellemen és kivillanó lábamon időzött el. 

– James – mondtam kínomban es erre erős oldalba könyökölést kaptam. Így félig morogtam szinte a nevet. – Rég láttalak... 

– Én is... – nézett még mindig, majd csak egy pillanatra lesett Buckyra. 

– Oh, ő James... James Barnes – mutattam be készségesen a két Jamest egymással, akik sejtelmes tekintettel fogtak kezet. 

– Örvendek!  – Bucky mosolya még töretlen volt. – Nem is gondoltam, Beth, hogy valakibe itt összefuthatunk – fordult felém sunyi vigyorral. – Nem említetted az ismeretségedet eddig az úrral, drágám. 

– Mert csak... – nyeltem egyet és háborodott löktem vissza. Drágám?! – Csak egyetemi tanár,  ugye Mr. Liare? 

– Természetesen – csillant gonosz fény a szőke szemében.  – Néha közelről vizsgáltuk Beth-szel a  kísérleteket. Nagyon közelről.  

Köhintettem egyet a dologra csak, mivel alapjáraton nehezen találtam a hangomat. Kínos volt, de nagyon... Egyik kezemet lassan eresztettem le, hogy az egyik fegyvert megszerezhessem, de Bucky szemét semmi sem szúrta ki... Megragadta a derekamat és húzott magához közel,  így combomra rakhatta ujjait. 

– Öröm volt találkozni – feleltem végül lassan. Nehezen döntöttem el, hogy per pillanat melyiket is utáljam jobban. 

– Még hosszú úgyis az este. – Mr. Liare megemelte a poharát és Bucky noszogatására lassan kikerültem.

– Mégis mi volt ez? – háborodtam fel, mikor James jó távol került tőlünk.  

– Nem ölhetted volna meg mindenki előtt.  És nincs mit... – mosolygott. 

– Dehogynem.

– Ilyen profi te sem vagy, hogy minden nyom eltűnjön erről.  De honnan ismered? 

– Mondom, az egyetemről. 

– Drágám?  – megjegyezte szórakozottan.  

– Az egyetemről!  – sziszegtem. – Tényleg! – És kiszakadtam keze közül.  Határozottan kerültem ki. Mire volt ez szükség?  – És ha még egyszer ledrágámozol... 

– Mi lesz? – kapta el a karomat és rántott magával. 

– Mit csinálsz?  – háborodtam fel, ahogy húzott maga után. 

– Nem most van itt az idő – vont magához az emberek sűrű tömegében. –Te is tudod, hogy ennyi ember előtt nem halhat meg. 

– De nem akarom tudni... Engedj már el! 

– toltam vállánál fog el magamtól,  miközben egyre szorosabban tartott. 

– Mit tett veled? – komorodott el és kérdezte erélyes hangnemben.

– Semmit, engedj! – mordultam egyet. 

– Mit tett veled? 

– Eressz, míg szépen mondom! 

– Anna! Mit tett veled? – reccsent a hangja. Fojtogatni kezdett a levegő.  Nem, nem akartam elmondani, bármennyire is érdekelte.  Ez az én titkom, és a titok már nem titok, ha ketten tudják... 

– Semmit... – suttogtam halkan és beharaptam ajkamat. – Ne nézz így rám.

– Anna? 

– Semmi közöd hozzá – löktem el magamtól és vonultam el. Tarkóm bizsergett, légzésem felgyorsult, még magamon éreztem kezét,  ahogy tenyere derekamra simult. Nem az, hogy nem akartam elmondani, hanem hirtelen szégyennek éreztem.  Mi a bajom? Kihúztam magam és szlalomoztam egyenesen a csapdába,  James kezei közé. 

– Beth – suttogta közelről, mikor mellé értem.  – Már azt hittem, nem jössz el. 

Kiengedtem a hajamat, hadd omoljon vállamra, miközben az apró tört hátának szegeztem. 

– Rémálom lett volna, mi? – leheltem fülébe mögüle. – Ki, az ajtó felé,  mintha semmi bajod nem lenne, gyerünk – nyomtam egy apró csókot nyakhajlatára. Illata bódított, de most megszűnt a hatása rám.  Talán a fortyogó harag miatt, mely éltetett.

– Beth, nem kell ennek ám így történnie. 

– Gyerünk,  gyerünk – noszogattam, miközben figyeltem a környezetet. Egy rossz pillantás, egy grimasz, vagy gyors mozdulat, de senki sem figyelt fel ránk.  

Végül megindult kifelé,  ami már jót jelentett. Halvány mosoly kúszott ajkaimra, de mikor egy röpke pillanatra találkozott a tekintetem Buckyéval, már le is lohadt. Sajnálat, szomorúság és aggodalom keveredett benne, ahogy az akkor szerzett poharat szinte összeroppantotta markában. 

– Jól áll a vörös – jegyezte meg James. 

– Ha tudnád mennyire. Főképp a te vörösöd – megjegyeztem cinikusan, majd toltam egy elhagyatott folyosó felé.  Ki akartam vinni a sikátorba és ott megölni.

– De tudod bármilyen profi is lettél,  még mindig hibázol.

– Kímélj meg a beszélgetéstől. 

– Tudod hol? – nézett hátra arcán mosollyal. Ekkor kezdtem el gyanakodni,hogy valami nem stimmel. Hol rontottam el? 

– Bármilyen okos vagy... Ne feledd, hogy én alkottalak ilyenre. Én is olyan vagyok mint te! – lendült a keze és muszáj volt elhajolnom. A másodperc tört része alatt láttam meg a támadás első jeleit és blokkoltam. Agyam, akár egy folyamatosan működő számítógép,  analizálta a mozdulatokat és állított elém egy ütés sorozatot. 

Megtámasztottam a lábam és ökölbe szorult kezemmel mértem is az öklöst rá.  Én vagyok a jobb, ezért készültem! 

Végig áramlott az adrenalin ereimben, újult erővel ruházott fel a haraggal egyetemben. A cél élesen rajzolódott ki a fejemben, még pedig, hogy iktassam ki...

James sem volt rest, noha én is megleptem őt,  lerítt a sármos arcáról.  Tekintetünk egybeolvadt, olvasni akartunk a másikból,  hogy ki lesz talajon előbb.  De ahogy néztem,  mintha teljesen elszakadtunk volna a valóságtól és valahol az éterben küzdöttünk. Test testnek feszült, az indulatok tomboltak, akár egy vihar. Keze végig csúszott hátamon és bennem nem azt hozta ki, hogy most elüssem, hanem hirtelen az jutott eszembe, ahogy az ágyban végig simított a bőrömön. Azok a kezek... 

Nekiestem a falnak és szakadt fel a ruhám hangos repedéssel, a kettős érzelmek gyengítettek... Ellöktem magamat ugyan,  de agyam már megzavarodott. A parazita gondolat befészkelte magát. 

– Beth! – ordította és elkapta a lendülő csuklómat. Nekiszorított a falnak. – Miért sírsz?  

Észre se vettem, de patakokban folytak könnyeim az arcomon. Halványan elmosták a sminkemet, így mocskolva össze fehér bőrömet. 

– Beth – nézett rám közelről és éreztem a szaporán süllyedő mellkasát, aminek közepén szíve majd ki akart ugrani, úgy verdesett. Arca mégis komoly maradt és aggodalom futott át rajta. – Beth-em, miért sírsz?  Kedvesem... 

– Ne hívj így!  – sziszegtem és egy erős kéz akadt meg vállán,  aki lerántotta rólam.  Szinte köhögtem a megkönnyebbüléstől, hogy távol került tőlem.  Ő,  aki megkeserített, aki miatt elvesztettem igazi önmagam.  A bosszú felfalt, Annabeth Outlaw csak egy névvé alakult, de már arcot nem lehet hozzá párosítani... 

Bucky ragadta meg és rántotta el. Most ott állt közöttünk,  akár egy földre szállt angyal. Egy megmentő, kinek csak meg kéne fognom a kezét,  hogy kirántson a nyakig erő mocsokból. Vajon vagyok–e annyira erős,  hogy elérjem? 

– Neh. Ne öld meg! – lihegtem halkan és néztem fel rá,  aki csak közelebb jött és letörölte a sós,  néma könnyeket. 

– Ne sírj.  Minden rendben van – húzott magához és simított barna hajamba, hogy nyugodjak meg. Pont ő mondja? Aki egy gyilkoló gép, akinek olyan borzalmakat kellett eddig átélnie... 

– Csak... 

– Shhh – csitított továbbra is és most először hagytam magamat a mai nap során ellene. Jól esett, jobban éreztem magam tőle.  Mintha lelkem darabokra esett részei most újra egyesülnének lassan, de biztosan. Nem tudom, hogyan sikerült ez csak egy öleléssel elérnie... Az emésztő, haragos tűz, mely el akart nyerni, hirtelen visszavonulót fújt, lanyhult... 

– De én...

– Itt vagyok – vont magához és nyakába fúrtam a fejemet, hogy ne lássam azt, amivé váltam. Ez a találkozó James-szel... Rádöbbentett talán, hogy micsoda egy szörnyeteg lettem. Nem foglalkoztam senkivel, semmivel. A szüleimet elhagytam, a családommal,  azóta nem találkoztam, az egyetemet félbehagytam, a Shieldet kijátszotta, emberek életét tettem tönkre önös érdekeim miatt. Rosszabb vagyok, mint Bucky, aki parancsra gyilkolt... Én saját döntésre, saját akaratra, mert kellett az információ... Mindent a feje tetejére állítottam. 

– Menjünk! –  húzott maga után, de mégis megdermedtem, mikor Mr. Liare mellett mentünk el, aki engem nézett szürke, igéző szemekkel. – Hagyd, ma hadd fusson.

– De.. – kezdtem volna bele, végül csak szótlanul elléptem tőle és mentem a Tél katonája után, aki kivezetett ebből az egész káoszból. Az emberektől megszabadultam, a tömény pezsgőillatot felváltotta a friss levegő és öntött el nyugalommal. 

– Miért tetted? – kérdeztem meg, mikor az autóhoz értünk, bár én sétálva érkeztem. Még mindig szorosan fogta a kezemet, és úgy pillantott rám.

– Mert... – kezdett bele nagy levegővel és közeledett felém. Megcsapott aromája, mikor már teljesen mögém ért. Valami parfüm, de nagyon kellemes illata volt. Karjaival átölelt és búgta a fülembe. – Aggódtam érted... Mert láttam, hogy reagáltál rá. Ahogy te néztél, úgy csak olyanok képesek, akiket erős kapcsok fűzik, vagy fűzték össze. Aztán ott harcoltatok... Bántott téged. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg...

– Bucky, én – fordítottam arcomat az irányába és fúrtam tekintetemet a barna szemekbe. Bármit is akartam mondani, megint egy hang sem jött ki a torkomon. Megfagyasztott, megdermesztett, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz. Belsőmben valami meleg kezdett szétáradni. Tudtam, biztonságban vagyok... Ajkunk csak centikre voltak egymástól, majd már csak milliméterekre. Éreztem lélegzetének melegét, ahogy finoman érintett...

***

Felpattantak a szemeim és ösztönösen keltem volna fel, de a bilincsek nem engedtek. 

– Hol vagyok? – kérdeztem reflexből és néztem körbe. Szemem azonnal megakadt a nem messze tőlem ülő alakon. Kockás ing, alatta egy fehér póló és farmer. Szőkésbarna haja rendezetlenül lógott alá és a szürke szemek... James.

– Szép álom volt? – mosolyodott el. – Bucky, igaz? A nevét suttogtad álmodban, ahogy régen az enyémet is.

– Mi? – döbbentem meg és zavartan elfordítottam az arcomat.

– Bizony... – duruzsolta. – Bucky... Nagyon fontos lehet neked. – Kezét ökölbe szorította. 

– James, én...

– Ne. Mondj. Semmit! – mondta élesebben. Dühös volt, nagyon is. – Én végig szerettelek, míg neked meg egy gyilkoló gép kell?

– Rosszul hiszed!

– Majd most kiderül! – nyomott le egy gombot, ahol a szemközti fal megnyílt és mögötte egy hasonló üvegteremben feküdt Bucky is leszíjazva. Egymás szemébe néztünk, és sápadtunk le. 

– Kezdjük egy kis elektrosokkal, hogy megtanuljátok, kinek hol a helye – intett egy illetőnek, aki mögöttem lehetett és azért nem láttam, majd kivonult. Sose nézte végig a kínzásomat, ahogy most sem...